Költőnek teremtett az élet !
Írok! Mikor a bánat háborgatja lelkem.
És a férgek emésztik testem belülről.
Írok csak! Mert vigasztal az a tudat, hogy költőnek teremtett az élet.
Tudom a szenvedés lesz az az út, hol majd tollam koptatom.
Keserves, csóktól mentes szenvedésem.
De tűröm e sorsot, és nevelem lelkem.
Hisz soraimban ott bujkál az a csepp, mi enyhíti fájdalmam
Tudom, el fognak feledni, nevetni fognak rajtam!
De nem fogok sírni, átkozni mind azt mi teremtetett.
Mert a 4 fal mélye majd eltemet.
És megvéd mind attól, mi kiontotta lelkem.
És talán, a jövendőbeli szebb időkben.
Mikor majd az az eszme szárnyal, mit én bátran követtem.
Megemlékeznek rólam, azok kik látták és tanúi voltak.
Mennyit tűrtem, és mennyit szenvedtem!
