Férfit teremt

Múzsa teremti a férfit ! 

Emlékszem, már láttalak! 

Nagyon régen és nagyon messze, de még milyen messze!

Nem tudtam a neved, talán nem is volt neked.

De emlékszem, hogy akkor milyen szomorúan .

Váltam el tőled, és láttalak utoljára! 

Évek sétáltak el és engedték el kezem. 

Emlékeimből, bocsáss meg nekem szívem, de lassan elfakultál

Arcképed az álmaimban, lassan elhomályosodott.

Fénylő hajad, bársonyos vállaid íve, elsuhant.

Bevallom bánom, hogy akkor nem rohantam utánad! 

Ragadtalak volna el, az élét sötét erdejéből! 

Mert most, újra izgatottam ejtem a neved ki.

Egyre jobban reszketek, tekinteted láttán.

Mert már tudom, te vagy a sokból az az egy! 

Ki ifjúságom bolondságából, férfit teremthet!

Hidd el nekem szívem, nincs minden veszve! 

Mert ami egy kicsit is elveszett, most újra érzem! 

Újra itt vagy velem, és újra itt élsz bennem! 

Minden nem hozzád szólt szavamban.

Minden levelemben, mit nem mert kezem elengedni.

Az egész életemben, mit nélküled éltem! 

Örök hódolattal !

Drága hű eszményeim

Álmaimban nem létezik már az ősvény.

Sajnálom, de rég nem vezet vissza, már semmi se!

A köd karjaiba veszett, gyenge emlékezetem.

Drága hű eszményeim, mik megtörtek elmémben.

Velük a fény és a színek, hunytak ki végleg.

Bevallom, derengett nekem sok minden agyamban!

Rímek, csókok és illatok, mik felruháztak ihlettel.

Papirra vetettem mind azt, mit elmém, kezeimnek engedett.

De szavaim tiltakozván dadogtak, hangom mindig mozdulatában.

Este jön mindig, mert a nap is pihenni jár!

Bámultam a magányba, a felhőket messze fent.

Hogy tűnnek el, messze a végtelenbe.

Tudom elvesztem, mint az ember mögött az éden!

Intsetek, és én boldogan megyek!

Intsetek, és én boldogan megyek!

Kedves Barátom! Remélem elér hozzád hangom.
Mely úgy remeg, mint kezem e percben.
Újra érzem, fáj a múltam!
Mint mikor az élettel kerített össze az alkalom.
Fiatalságom, megannyi bolondságom, mikkel elmém játszott macska-egér játékot.
Kacagásom, mi úgy zengett, mint eső dobpergése az aszfalton.
Most mégis szívemben, víg álmaim sorvadnak.
Nyomor borával telt meg öreg kupám.
Felébredtem álmaimból, mert nem láttam már értelmüket.
Bús ifjú lettem, egy keserű magyar!

Néma szívemmel, mi egykor a nappal volt rokon.
Messze innen, túl a világomon, gőgömmel elvonultam.
Eltűnök térben és időben.
Hol szívem ketyeg, mint az órám, de az időt nem méltatja már.

Sóhajtok az éj leple alatt.
Akár a szél, ki téli napokon keresi a fák dicső koronáit, mit oly vadul dúlhat.
Nincs mit itt keresnem, elért irtózatotok!
Csillagok, kérlek, ti hívjatok!
Sugárzó fényetekkel intsetek, és én megyek.
Mint az öngyilkos a híd peremén, megáll és vár.
Intsetek, és én boldogan megyek!

Mivel poéták ezreit űzted

,,Sajnos nem jutottam sokkal tovább.

Ezen a napon inkább a halál körül forog minden,és az én agyam vonalai is . 

nehezen írtam kedves sorokat,miben nem lelkem tüze égeti tenyerem peremét...,,

2. rész

Hangod hallatára kinyitom pillám.
És te felettem állsz, szemem pillantása megakad búja mosolyodon.
Mivel poéták ezreit űzted a mély verem fogságába örökre.
Gyönyörűnek látlak, és csodád felé vágyódnak karjaim!
Abban a percben tudtam én!
Te leszel, életem tavaszán a végzet.
De hát kietlen tavasz volt ez,  mámorban kegyvesztett engem élet.
Ám bár be kell, hogy valljam, gyönyörű halálom lett.
Felsegítettél, és akár az elsők úgy egyenesedtem ki.
Bársonyos hangodon kérdezted,hogy vagyok?
Kit tisztelhetsz, ezeken a remegő lábakon?
Habogtam és dadogtam csak, többre nem volt képes ajkam.
nevemet se tudtam!
Hiszen abban a percben, fényedben minden a feledésbe merült.
Csodállak, és csodának hívlak, mert csoda vagy te ebben a világban. 

Mikor először láttalak

,,Versem nem vezeti a valóság vonalait.

Csupán képzeletem,és elmém játéka.

Versem,prózám, több részből fog állni.

Egyedül árválkodni,remélem nem fog sokáig.

Minden tiszteletemmel, kérlek kedves olvasó!

Várj és remélj,jobbat vagy rosszabbat  .

Potsubay Tamás "

Első rész  

Mikor először láttalak, még a magány kolostorában laktam.
Mertem hinni, sorsom ennél már nem lehet mostohább.
Hiszen tudtam, üdvöm jelzi majd egy óra.
Minek hangjában, te majd ott vagy.
Emlékszem esett, és fejem nagy bánat nyomta!
Siettem oda, ahol csak a nyomor balladái viselik érzéseim.
Kicsiny utcám szögletén, ahol a madár is csak halni járt.
De te ott táncoltál, szűzen és mezítelenül
Látványod, olyan volt mint egy füstölő
Illata megrészegített, búval telt főm félre libbent.
Nem hittem szememnek, hiszen azt hittem álmodom!
Valaki netán , főmre mért egy pontos ütést,és a földre estem?
És csak elmém játszik velem, akár a macska az egérrel.
Hát álom lenne, kitudja?
De bárhogyan is legyen, búval telt arcom újra mosolyra akadt.

Bevallom elvesztem

,,Be kell hogy valljam,nem akartam írni.
nem találtam ihletet se akaratot magamban.
inkább aludnék,és végre pihennék.
szemem lehunynám ,és bárcsak máshol ébrednék.
életet akarok,s vele valakit aki engem is keres.
találj meg hát kérlek ...."

Álmaimba vissza ősvény, sajnos már rég nem vezet

Köd karjaiba veszett, gyenge emlékezetem 

Eszmények törtek meg elmémben

Velük fények, és a színek hunytak ki végleg 

Derenget nekem,sok minden agyamban

Rímek,csókok és illatok mik felruháztak ihlettel 

Papírra vettem mind azt,mit elmém engedett.

De szavaim tiltakozván dadogtak, hangom minden mozdulatában

Este jött mindig,mert a nap is piheni jár

Bámultam a magányba,a felhőket messze fen

Hogy tűnnek el,messze a végtelenbe

Bevallom elvesztem ,mint az ember mögött az éden

Tisztem és műveim vegyülete

,,Csalás lenne e ,más műveiből ihletet nyerni ? 

Kezeim áldást nyernének,a szemek árnyékaiban ? 

És akit a költészettel hozz össze az alkalom,nem veti meg műveimet.

Kedves olvasó!

Tisztemről és műveim vegyületéről, nehezemre esik beszélnem.

Mert minden betűm, és a velük járó mondanivalóm.

Sokszor a szemnek, hiányban tetszetősek

Ezért a hibáért, mi műveltségem torszülőt gyermeke.

Kérlek, bocsássatok meg!

,,Az élet,és vele minden érzés

Mit szívem,vagy elmém kívánna

Túl sok,vagy túl kevés ....."

,,Hiszen mi is az ember?

Csupán por és egy mély lélegzett.

Eldobni talàn ezért sem nem kàr.

Létet és a tudatot,mi még oly gyermeteg..."

Álmaim bús lapjaiban

A régi lélek még néz rám éj sötétén.

De ébredek, s hangját már nem hallom a mélyből.

Nem siet hozzám káprázatos éjből.

Dallama nem simítja meggyötört testem.

S szavai, mik oly pajkosak, nem sietnek szívemig!

Ó, te régi rózsa, fonnyadsz már!

Álmaim bús lapjaiban, hol már nem csókolnak régi versek.

Nem járok már ott, ahol csak ő talált.

Hol keskeny hidak pillérjei dőltek össze.

Nem maradt semmi, mi a múltba elvezessen!

Hozzád, rég múlt életem!