Felizgat a gondolat.

Ágyamban fekszek mezítelenül.
Nincs, ki vágyamat oltaná.
Ki tüzes sóhajomat.
Csókjaival megfojtaná.

Felizgat a gondolat.
Ahogy a bőröd hozzám ér.
Simítod hasam
Majd ajkaddal combomat

Kívánom az érintésed
Bőröd, szád és a nyelvedet
Kívánom a nedvességed
Mit úgy ízlelnék

A vágy már éget
S remélem, te is akarod
Hogy kéjes, kemény dárdám,
Testedben, mélyen lüktessen.

Kérlek, legyél ma velem.
Hagy teperjelek le.
Nyelvemmel ízleljem nektárod.
Hagy hatoljak beléd vadul.
Vagy lassan, ahogy csak akarod.

Csókolni akarlak ott, ahol elpirulsz

Szeretnék szeretkezni veled
Vadul, hangosan suttogni, a te neved
Elvenni örökre, minden meglévő eszed
Érezni a bőrömön, csöppnyi kis kezed

Csókolni akarlak ott ,ahol elpirulsz
A gyönyörnek áldozni, minden éjjel
Felakarom fedni minden pajzán vágyad
Elűzni mindent, min elméd szenved

Akarom az ajkad
Bőröd bársonyos bársonyát
Hajad megbabonázó illatát
Látni szemed, mikor élvezel
Hallani akarom szíved felajzottságát
Érezni a lüktető vágyad
Elérni a csúcsokat
Majd karjaidban zuhanni a mélybe. 

szűnjön meg minden zaj
Jöjjön sötét a világra
Homályba vágyom, hiszen ott talállak
Mert ott érzem majd tested forró csókját

Mint az élőnek az éjszaka

Kín ez nekem, ha csak rád nézek

Mint az élőnek az éjszaka

Szeretne ütni öklöm, elpusztítani téged

De még is kérlek, szoríts magadhoz

Merészen, akár a kést torkomhoz

Gyűlölöm azt a levegőt, mit te lélegzel

De még is, elmémben csak a te arcod tündököl

Megvetem a szelet, mi az illatod vezeti

Mély haraggal nézek, az Istenre föl

Tudom már, milyen a holtnak, kit a földön hagy

Nem akartam újra születni melletted

Erre a kínra, mi fejemben a szellemeddel fészket vert

Mert ha sírnom kéne, a könnyeim késnek

Belőlem, személyed már minden jóérzést kiölt

Csodának láttalak, szerelmemnek hívtalak

De még is te vagy a legnagyobb vész, ifjú lelkemnek

Sebzett ajkaim, akár a koldusok

Lábad előtt heverve, csókodért könyörögnek

De még is kérlek, szaladj el, fuss el előlem

Mert egyszer majd, öklöm öldököl

S kérlek, ne lásd majd, hogy zúz sebet szerelmünkön

De még is kérlek, könyörgöm neked

Addig is csókolj meg, mert érezni akarom telér ajkad

Legyél addig mellettem, kezemmel hagyj, sodorjam hajad

Kín ez nekem, de még is karjaidban úgy érzem élek

Lássátok, sírtam én eleget

Négy falam között honolván, drága bús hangjaimmal

Megsúgom nektek, könyvet írtam szavaitokból

S könyvem fedelét, rátok zárom

Mert még mindig nem hiszem el, hogy sírtam össze ennyi mindent

Hogyan hoztam létre egy szerető világot, miben annyi álmom leledzett

De még is szavaitoktól, megerjedt az összes gondolatom

Volt nekem, mosolyom egyszer

Megénekelhettem volna nektek, de soha nem tettem

Helyette, Szemeimből csak egy könyv csordult lapjaimra

Lássátok, sírtam én eleget

Fájdalmam űzött az írásba, bele temetkeztem a jelenbe

Víg örömön, mi gyermekként csalt bele az életbe

Már elköszönt, és sűrű köddé vált

Egyedül hagyott, akár anyám egy homályos napon

Hát ez lenne a bánatom, ki verseimet elűzte a bitóra

Nincs már egy szív, ki az enyémmel pörölne soraimat láttán

Kérlek titeket, mit nem adnék, régi enyhítő bánataimért

Mert gyenge ifjúként állok itten, de vérrel verseimet eddig soha nem bélyegeztem meg

nem itta torkunk keserű borunk

 
Istenem, én hiszek te benned
Tudom jól, hogy tán még terved volt én velem
De soha nem adtál csókot, ifjonti énemnek
Tán ezért nincs már feladni valóm
Hiszen csak addig tudtak rólam
míg írtam, s valltam hiszek az életben

Nem adtam senkinek se a nevem
Soha de soha nem tartoztam senkinek
nem itta torkunk keserű borunk
Tán ezért vallom, az elmúlás túlontúl egyszerű
hiszen nem jár emlék, se hála énvelem

Hittem az életben, s tán valaki szeretett
Minden jogom meg van, hogy gonosz és keserű lehessek
Úgy halljak meg, hogy férgek tépjék ifjonti testemet
A mély veremben, nem leszek gond se teher senkinek se

De tán még is van, s volt  egy tartózásom
Mit most együgyű soraimmal se rovom le
Nem ismertek, nem szerettek, vallom ezt büszkén
De be vallom, én egyszer végtelenül szerettem

Lehunyom mohon szemeim

Ahogy a szirmok összeborulnak minden hideg estén
Csókjaim özönét, egyetlen egyre szűkíteném
Melletted akarok ébredni, holtomiglan
Merész szavak ezek, ifjonti lelkemtől
Racionalizmuson talán tényleg, csecsemőként totyog
De jobb vagyok melletted, ha beoltasz csókjaiddal
Szebb vagyok, miként a föld, a megszámlálhatatlan élettől


Forr a lelkem, mint az esőt hozó tavaszi szél
Mely nevetni tanított engem, mint gyermeket
És felkeltette bennem azt a tűzet, minek csodájára járok
Régóta vártalak, ebben a kusza rengetegben
Hol indulatok agancsai ökleltek, és harcoltam napjainkig
De most itt vagy
Békésen veszem a levegőt, és újra lehunyom mohon szemem


És kérlek, levelem maradjon örökre karjaid között
Öleld, kérlek úgy, ahogy azt csak te teszed az én szívemmel
Örök barátod és párod
















Potsubay Tamás

Szeretlek

Szavaimat koldulóm minden elhagyott utca sarkán
Mert tudom, mostan másnak kellene jönni
Olyan Férfiúnak ki, szebbet tudd nálam közölni
Ki nem dadog akkor, mikor szemed rá vetül


Dicsérlek hát kedvesem, halálom napjáig
Mert a te személyed, a szívemből kiszakadt vágy
Halljad hát hálám, mert trombiták szava szól
Mikor csönd van, és csak rád, gondolok


Hódolok hát neked, elhunyt művészek álmaival
Mert múzsámként írok én most te hozzád
De csókommal ölellek este az alkonyban
Karjaimmal dédelgetlek minden hajnalomban


Bocsásson meg hát nekem a valóság
Mert tündöklő fényed, mi lelkemnek földöntúli
Szebben, és lelkesebben soraim végére se tudok leírni
Méltó gondolatot, mi felérne veled


Csak annyit tudok még tenni, hogy ezt az érzést
Mit irántad érzek, csupa nagybetűvel szedem
Szeretlek !!!