Zene

Oldalak

2013. október 31., csütörtök

Mikor először láttalak

,,Versem nem vezeti a valóság vonalait.
Csupán képzeletem,és elmém játéka.
Versem,prózám, több részből fog állni.
Egyedül árválkodni,remélem nem fog sokáig.
Minden tiszteletemmel, kérlek kedves olvasó!
Várj és remélj,jobbat vagy rosszabbat  .
Potsubay Tamás "

Első rész  


Mikor először láttalak, még a magány kolostorában laktam.
Mertem hinni, sorsom ennél már nem lehet mostohább.
Hiszen tudtam, üdvöm jelzi majd egy óra.
Minek hangjában, te majd ott vagy.
Emlékszem esett, és fejem nagy bánat nyomta!
Siettem oda, ahol csak a nyomor balladái viselik érzéseim.
Kicsiny utcám szögletén, ahol a madár is csak halni járt.
De te ott táncoltál, szűzen és mezítelenül
Látványod, olyan volt mint egy füstölő
Illata megrészegített, búval telt főm félre libbent.
Nem hittem szememnek, hiszen azt hittem álmodom!
Valaki netán , főmre mért egy pontos ütést,és a földre estem?
És csak elmém játszik velem, akár a macska az egérrel.
Hát álom lenne, kitudja?
De bárhogyan is legyen, búval telt arcom újra mosolyra akadt.

2013. október 30., szerda

Bevallom elvesztem




,,Be kell hogy valljam,nem akartam írni.
nem találtam ihletet se akaratot magamban.
inkább aludnék,és végre pihennék.
szemem lehunynám ,és bárcsak máshol ébrednék.
életet akarok,s vele valakit aki engem is keres.
találj meg hát kérlek ...."

Álmaimba vissza ősvény, sajnos már rég nem vezet

Köd karjaiba veszett, gyenge emlékezetem 

Eszmények törtek meg elmémben
Velük fények, és a színek hunytak ki végleg 


Derenget nekem,sok minden agyamban
Rímek,csókok és illatok mik felruháztak ihlettel 
Papírra vettem mind azt,mit elmém engedett.
De szavaim tiltakozván dadogtak, hangom minden mozdulatában


Este jött mindig,mert a nap is piheni jár
Bámultam a magányba,a felhőket messze fen
Hogy tűnnek el,messze a végtelenbe
Bevallom elvesztem ,mint az ember mögött az éden


Félig vakultan



Gondolok rád


Gondolok rád, de közelségedtől kétségbeesek. 
Szívem hangos a vágytól, de elmém mégis tiltakozik. 
Hiszen tudom, az érzéssel pusztulok. 

Bűnös az, akinek a szerelem büntetés. 
És bár halálosan remegek, mégis remélem. 
Szívem végleg egyszer elcsendesül. 

Szeretnék szeretni, de lelkem béklyók között haldokol. 
Láttam a bitó kegyetlen arcát, 
S higgy nekem, benne volt a pokol. 

A kín, rémület, s lelkem testemből kiszaladt. 
Sokszor haltam ebben az életben, 
De aki véget vetett ennek, az volt a legirgalmasabb.


Félig vakultan

Itt ülök, félig vakultan. Öreg
gyertyám is pislákol már csak.
Fényénél, betegséggel küszködvén,
érdes kezemnek diktálom fránya
életem. Szavaim alatt végleg
megroppantam. Pedig csak életem
részeit akartam papírra vetni.
S lelkem zabolátlan haragját,
rabigába hajtani. De most már tudom,
balgaság volt elmém torzszülötteire hallgatni.
Kusza álmok hálójában életet teremteni.
Balgaság volt mindez.



Hű barátomhoz

Te, ki a fényt úgy vágytad.
Káprázat volt a szemnek, a mindenség örök körvonala.
Élő test, mely a napsugaraiban fogant.
S az éj közeledtével hullott porba.

Érezni, látni, hallani, s egyszer szerelembe esni?
Mérge már nem bántja szíved.
Nem taszít nyomorba egy perce sem.
Hű barátom, lelj békét a feltámadásig!

Néma sírodra omolván, titkot súgok testednek.
Én irigyellek ott a csend mélyén.
Mert már soha nem fogod megtudni, mi
szégyen itt emberként létezni.



Elmém után életem

Nekem ez az élet, vigasztalásul már nem szolgál. 
Higgy szavamnak, semmit se ér már. 

Számolom napjaim, mik oly rég elmúltak. 
Tudom az élet, nem állhat már utamba. 

Fáradt pillám lehunyom, hóhér közeleg. 
Nyakamba akasztja a hőn áhított kötelet. 

Végre! Életem a bitónál várt évekig tébolyultan. 
Elmém után életem, szállott végleg tova.

Mi lenne....?


Mi lenne....?

mi lenne az az érzés... ami egy embernek adható, csak egynek.
aki életre hívhatja, s pusztíthat vele, el, végleg mindent
itt ülök egy asztalnál, kávém lassan kihűl, cigim lassan hamuvá válik.
de nem veszem észre.
csak a velem szemben ülő szavait hallom s csak őt látom
semmi más sem érdekel, most nem, és később sem.
csak te érdekelsz, aki velem szemben itt ülsz
amit mondasz, ahogy mosolyogsz, minden, ami veled kapcsolatos
minden apró mozdulatod csodálom, s fejet hajtok szépséged előtt
szavaidat már most lesem, s egyre inkább érzem, közöm van hozzád.
megismernélek, s felfedezném lelked.
mert alig tudok rólad valamit, de a legfontosabbat már most tudom.
te vagy az, akivel szívesen vagyok együtt!





Szolgátok lettem

Falaim között, melyek hallgatták életem, s tollba mondtam nekik emlékeimet.
Sikolyaim tömkelegét nyeltétek el, s kudarcaimban vállamat veregettétek.
Eredményeimből nem volt sok, de mégis dicsértetek.
Boldogságomban velem voltatok, s felszabadultan nevettünk olykor.
Világmegváltó szerelmemben mutattok rá gyengeségeimre.
Erősségeimre, mert nem adtam fel az életet.
Szolgátok lettem, s ti nekem.
Amely halálomon túlmutató barátságunk kezdete.



Ha majd...

Ha majd csendes éjjel elolvasod levelem,
Megtudod, mennyire fáj nélküled a valóság.
Fáj minden perc és fáj minden óra.
Nem vágyok másra, csak hogy ismét karjaidban váljak eggyé álmaim özönével.
Amiben te vagy minden álmom, minden álmom egyetlen mosolya.
Minden álmomban az egyetlen ok, hogy újra álmodjak.
De már nem látlak, s képzeletem haldoklik, de mégis vigasztal egy fotó.
Amin ezerféleképpen mosolygunk, csak mi ketten.
Ott, ahol csak én találtalak meg, s te engemet.

Tudata nélkül



Tudata nélkül

Kedvesem, hidd el nekem, megbocsájtanék én neked.
De a harag, amit kiváltottál belőlem, s velük eme érzések,
Még felfedezésre várnak csonka, együgyű életemben.
Teszem én ezt úgy, hogy minden perc fáj, se bennük az újdonság.
Ami nálam féktelen dühvel, s embertelen szorongással jár.
Azonban a továbblépésem nem képzelhető el ezeknek a tudata nélkül.






Nem megy nélküle

Vártam valakit, várok valakit, várok még mindig bárkit...
De ameddig csak várok és csak várok, az élet lepereg előttem.
Mert lehet, hogy egyszer eljön, de lehet, hogy soha nem ölelem át.
Mert lehet, hogy soha nem is járt nekem, vagy csak elmém mondatta ki ajkammal.
Soha nem volt rá szükségem...
De akkor miért érzem, hogy ami eddig fal volt előttem, az most híd lenne lelkemnek,
Mert csak vele menne, érte tenném, mert nem megy nélküle.





,,Nyomorult egy látomás az én életem.
Régen eltűnt a reménynek,minden csillaga.
Mindegy,nappal van vagy éjszaka.
Valóság volt e , vagy ábránd.
Csupán egy délibáb ? 
Jelenemben és jövőmben,mi sem maradt nyomán...... 


2013. október 29., kedd

Bánatom, reményem, életem...


Bánatom, reményem, életem...


Kötél tekergőzik menedéket kérő kezemen.
Megvadult lelkem, viadalt óhajt!
Majd, hol lelkek halnak százával,
Ott lesz nékem részem a halálban.

Soha! Soha már a szív gyötrelme nem becéz!
Bánattal, halál iránti szerelmes gondolatokkal.
Látni engemet, ígérem, már nem fogsz!
Rozsdás páncélom újra feladtad.
Ami földet adott s ad ismét testemnek.

Remélek, tudd meg, hiszen szeretlek!
Te is engemet!
Mert látom, hű maradtál szerető szívemhez.
Csókod mi heves arcomon pihen, bizonyítéka mindennek.

De ismét könnyek dúlják arcod vonalait.
Ajkad remeg, de csak némán kiált.
Miért nem szólsz hát?

Miért félsz hát, még mindig, tőlem?
Borult tekintetem elcsípni, hát miért nem mered?
Válaszolj hát, kérlek!

Hiszen tudom, s te is tudod, ki vagy!
Kinek mellkasa életemben őrzőm.
Bánatom, reményem, életem.
Egyszóval minden földi kincsem itten!





De vele, vagy veled

Gondoltam én, hogy egyszer lehet más.
Mert előtted sokan voltak, akik ígértek érzelmeket, velük vágyakat, egyszóval mindent.
De veled lett mindez igaz, veled lett minden más.
Mást hoztál, mit egy évszak se.
Mást adtál, mit egy élet se.
Lelkesedtem érted, mert te voltál a mindenség, mit veled már elhittem, hogy létezik.
Te voltál az az eszme, amiért kardomba dőltem volna, s még mindig állítom, boldogan tenném.
Mert veled öleltem keblemre az életet.
Csókoltam mindazt, mi őrizte bódulatba kergető illatod.
De naivságom, mi oly gyermeteg, ki nem ismeri a határt, se a szép szót.
Magasra emelkedtem, már-már túl magasra.
Ott, ahol már a madár se teszi tiszteletét, csak a nap áll egymaga, és vakítja elmém.
Csoda volt mindez, bárhogy is lett.
Zuhanni innen nem akartam, mert újra felegyenesedni nem egyszerű.
De mindenből, s mindebből tanul az ember.
Az élet tényleg rövid, de egyedül hosszabb.
De vele, vagy veled se lesz örök.






Nem megy nélküle

Vártam valakit, várok valakit, várok még mindig bárkit...
De ameddig csak várok és csak várok, az élet lepereg előttem.
Mert lehet, hogy egyszer eljön, de lehet, hogy soha nem ölelem át.
Mert lehet, hogy soha nem is járt nekem, vagy csak elmém mondatta ki ajkammal.
Soha nem volt rá szükségem...
De akkor miért érzem, hogy ami eddig fal volt előttem, az most híd lenne lelkemnek,
Mert csak vele menne, érte tenném, mert nem megy nélküle.

Tisztem és műveim vegyülete





,,Csalás lenne e ,más műveiből ihletet nyerni ? 
Kezeim áldást nyernének,a szemek árnyékaiban ? 
És akit a költészettel hozz össze az alkalom,nem veti meg műveimet.




Kedves olvasó!

Tisztemről és műveim vegyületéről, nehezemre esik beszélnem.

Mert minden betűm, és a velük járó mondanivalóm.

Sokszor a szemnek, hiányban tetszetősek

Ezért a hibáért, mi műveltségem torszülőt gyermeke.

Kérlek, bocsássatok meg!




,,Az élet,és vele minden érzés

Mit szívem,vagy elmém kívánna

Túl sok,vagy túl kevés ....."





,,Hiszen mi is az ember?
Csupán por és egy mély lélegzett.
Eldobni talàn ezért sem nem kàr.
Létet és a tudatot,mi még oly gyermeteg..."



Álmaim bús lapjaiban

A régi lélek még néz rám éj sötétén.
De ébredek, s hangját már nem hallom a mélyből.
Nem siet hozzám káprázatos éjből.
Dallama nem simítja meggyötört testem.
S szavai, mik oly pajkosak, nem sietnek szívemig!

Ó, te régi rózsa, fonnyadsz már!
Álmaim bús lapjaiban, hol már nem csókolnak régi versek.
Nem járok már ott, ahol csak ő talált.
Hol keskeny hidak pillérjei dőltek össze.
Nem maradt semmi, mi a múltba elvezessen!
Hozzád, rég múlt életem!