Bánatom, reményem, életem...
Kötél tekergőzik menedéket kérő kezemen.
Megvadult lelkem, viadalt óhajt!
Majd, hol lelkek halnak százával,
Ott lesz nékem részem a halálban.
Soha! Soha már a szív gyötrelme nem becéz!
Bánattal, halál iránti szerelmes gondolatokkal.
Látni engemet, ígérem, már nem fogsz!
Rozsdás páncélom újra feladtad.
Ami földet adott s ad ismét testemnek.
Remélek, tudd meg, hiszen szeretlek!
Te is engemet!
Mert látom, hű maradtál szerető szívemhez.
Csókod mi heves arcomon pihen, bizonyítéka mindennek.
De ismét könnyek dúlják arcod vonalait.
Ajkad remeg, de csak némán kiált.
Miért nem szólsz hát?
Miért félsz hát, még mindig, tőlem?
Borult tekintetem elcsípni, hát miért nem mered?
Válaszolj hát, kérlek!
Hiszen tudom, s te is tudod, ki vagy!
Kinek mellkasa életemben őrzőm.
Bánatom, reményem, életem.
Egyszóval minden földi kincsem itten!
De vele, vagy veled
Gondoltam én, hogy egyszer lehet más.
Mert előtted sokan voltak, akik ígértek érzelmeket, velük vágyakat, egyszóval mindent.
De veled lett mindez igaz, veled lett minden más.
Mást hoztál, mit egy évszak se.
Mást adtál, mit egy élet se.
Lelkesedtem érted, mert te voltál a mindenség, mit veled már elhittem, hogy létezik.
Te voltál az az eszme, amiért kardomba dőltem volna, s még mindig állítom, boldogan tenném.
Mert veled öleltem keblemre az életet.
Csókoltam mindazt, mi őrizte bódulatba kergető illatod.
De naivságom, mi oly gyermeteg, ki nem ismeri a határt, se a szép szót.
Magasra emelkedtem, már-már túl magasra.
Ott, ahol már a madár se teszi tiszteletét, csak a nap áll egymaga, és vakítja elmém.
Csoda volt mindez, bárhogy is lett.
Zuhanni innen nem akartam, mert újra felegyenesedni nem egyszerű.
De mindenből, s mindebből tanul az ember.
Az élet tényleg rövid, de egyedül hosszabb.
De vele, vagy veled se lesz örök.
Nem megy nélküle
Vártam valakit, várok valakit, várok még mindig bárkit...
De ameddig csak várok és csak várok, az élet lepereg előttem.
Mert lehet, hogy egyszer eljön, de lehet, hogy soha nem ölelem át.
Mert lehet, hogy soha nem is járt nekem, vagy csak elmém mondatta ki ajkammal.
Soha nem volt rá szükségem...
De akkor miért érzem, hogy ami eddig fal volt előttem, az most híd lenne lelkemnek,
Mert csak vele menne, érte tenném, mert nem megy nélküle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése