nem itta torkunk keserű borunk

 
Istenem, én hiszek te benned
Tudom jól, hogy tán még terved volt én velem
De soha nem adtál csókot, ifjonti énemnek
Tán ezért nincs már feladni valóm
Hiszen csak addig tudtak rólam
míg írtam, s valltam hiszek az életben

Nem adtam senkinek se a nevem
Soha de soha nem tartoztam senkinek
nem itta torkunk keserű borunk
Tán ezért vallom, az elmúlás túlontúl egyszerű
hiszen nem jár emlék, se hála énvelem

Hittem az életben, s tán valaki szeretett
Minden jogom meg van, hogy gonosz és keserű lehessek
Úgy halljak meg, hogy férgek tépjék ifjonti testemet
A mély veremben, nem leszek gond se teher senkinek se

De tán még is van, s volt  egy tartózásom
Mit most együgyű soraimmal se rovom le
Nem ismertek, nem szerettek, vallom ezt büszkén
De be vallom, én egyszer végtelenül szerettem

Mivel poéták ezreit űzted

,,Sajnos nem jutottam sokkal tovább.

Ezen a napon inkább a halál körül forog minden,és az én agyam vonalai is . 

nehezen írtam kedves sorokat,miben nem lelkem tüze égeti tenyerem peremét...,,

2. rész

Hangod hallatára kinyitom pillám.
És te felettem állsz, szemem pillantása megakad búja mosolyodon.
Mivel poéták ezreit űzted a mély verem fogságába örökre.
Gyönyörűnek látlak, és csodád felé vágyódnak karjaim!
Abban a percben tudtam én!
Te leszel, életem tavaszán a végzet.
De hát kietlen tavasz volt ez,  mámorban kegyvesztett engem élet.
Ám bár be kell, hogy valljam, gyönyörű halálom lett.
Felsegítettél, és akár az elsők úgy egyenesedtem ki.
Bársonyos hangodon kérdezted,hogy vagyok?
Kit tisztelhetsz, ezeken a remegő lábakon?
Habogtam és dadogtam csak, többre nem volt képes ajkam.
nevemet se tudtam!
Hiszen abban a percben, fényedben minden a feledésbe merült.
Csodállak, és csodának hívlak, mert csoda vagy te ebben a világban.