Mivel poéták ezreit űzted

,,Sajnos nem jutottam sokkal tovább.

Ezen a napon inkább a halál körül forog minden,és az én agyam vonalai is . 

nehezen írtam kedves sorokat,miben nem lelkem tüze égeti tenyerem peremét...,,

2. rész

Hangod hallatára kinyitom pillám.
És te felettem állsz, szemem pillantása megakad búja mosolyodon.
Mivel poéták ezreit űzted a mély verem fogságába örökre.
Gyönyörűnek látlak, és csodád felé vágyódnak karjaim!
Abban a percben tudtam én!
Te leszel, életem tavaszán a végzet.
De hát kietlen tavasz volt ez,  mámorban kegyvesztett engem élet.
Ám bár be kell, hogy valljam, gyönyörű halálom lett.
Felsegítettél, és akár az elsők úgy egyenesedtem ki.
Bársonyos hangodon kérdezted,hogy vagyok?
Kit tisztelhetsz, ezeken a remegő lábakon?
Habogtam és dadogtam csak, többre nem volt képes ajkam.
nevemet se tudtam!
Hiszen abban a percben, fényedben minden a feledésbe merült.
Csodállak, és csodának hívlak, mert csoda vagy te ebben a világban. 

Mi lenne....?

Mi lenne....?

mi lenne az az érzés... ami egy embernek adható, csak egynek.

aki életre hívhatja, s pusztíthat vele, el, végleg mindent

itt ülök egy asztalnál, kávém lassan kihűl, cigim lassan hamuvá válik.

de nem veszem észre.

csak a velem szemben ülő szavait hallom s csak őt látom

semmi más sem érdekel, most nem, és később sem.

csak te érdekelsz, aki velem szemben itt ülsz

amit mondasz, ahogy mosolyogsz, minden, ami veled kapcsolatos

minden apró mozdulatod csodálom, s fejet hajtok szépséged előtt

szavaidat már most lesem, s egyre inkább érzem, közöm van hozzád.

megismernélek, s felfedezném lelked.

mert alig tudok rólad valamit, de a legfontosabbat már most tudom.

te vagy az, akivel szívesen vagyok együtt!

Szolgátok lettem

Falaim között, melyek hallgatták életem, s tollba mondtam nekik emlékeimet.

Sikolyaim tömkelegét nyeltétek el, s kudarcaimban vállamat veregettétek.

Eredményeimből nem volt sok, de mégis dicsértetek.

Boldogságomban velem voltatok, s felszabadultan nevettünk olykor.

Világmegváltó szerelmemben mutattok rá gyengeségeimre.

Erősségeimre, mert nem adtam fel az életet.

Szolgátok lettem, s ti nekem.

Amely halálomon túlmutató barátságunk kezdete.

Ha majd...

Ha majd csendes éjjel elolvasod levelem,

Megtudod, mennyire fáj nélküled a valóság.

Fáj minden perc és fáj minden óra.

Nem vágyok másra, csak hogy ismét karjaidban váljak eggyé álmaim özönével.

Amiben te vagy minden álmom, minden álmom egyetlen mosolya.

Minden álmomban az egyetlen ok, hogy újra álmodjak.

De már nem látlak, s képzeletem haldoklik, de mégis vigasztal egy fotó.

Amin ezerféleképpen mosolygunk, csak mi ketten.

Ott, ahol csak én találtalak meg, s te engemet.