Intsetek, és én boldogan megyek!

Intsetek, és én boldogan megyek!

Kedves Barátom! Remélem elér hozzád hangom.
Mely úgy remeg, mint kezem e percben.
Újra érzem, fáj a múltam!
Mint mikor az élettel kerített össze az alkalom.
Fiatalságom, megannyi bolondságom, mikkel elmém játszott macska-egér játékot.
Kacagásom, mi úgy zengett, mint eső dobpergése az aszfalton.
Most mégis szívemben, víg álmaim sorvadnak.
Nyomor borával telt meg öreg kupám.
Felébredtem álmaimból, mert nem láttam már értelmüket.
Bús ifjú lettem, egy keserű magyar!

Néma szívemmel, mi egykor a nappal volt rokon.
Messze innen, túl a világomon, gőgömmel elvonultam.
Eltűnök térben és időben.
Hol szívem ketyeg, mint az órám, de az időt nem méltatja már.

Sóhajtok az éj leple alatt.
Akár a szél, ki téli napokon keresi a fák dicső koronáit, mit oly vadul dúlhat.
Nincs mit itt keresnem, elért irtózatotok!
Csillagok, kérlek, ti hívjatok!
Sugárzó fényetekkel intsetek, és én megyek.
Mint az öngyilkos a híd peremén, megáll és vár.
Intsetek, és én boldogan megyek!

Félig vakultan

Gondolok rád

Gondolok rád, de közelségedtől kétségbeesek. 

Szívem hangos a vágytól, de elmém mégis tiltakozik. 

Hiszen tudom, az érzéssel pusztulok. 

Bűnös az, akinek a szerelem büntetés. 

És bár halálosan remegek, mégis remélem. 

Szívem végleg egyszer elcsendesül. 

Szeretnék szeretni, de lelkem béklyók között haldokol. 

Láttam a bitó kegyetlen arcát, 

S higgy nekem, benne volt a pokol. 

A kín, rémület, s lelkem testemből kiszaladt. 

Sokszor haltam ebben az életben, 

De aki véget vetett ennek, az volt a legirgalmasabb.

Félig vakultan

Itt ülök, félig vakultan. Öreg

gyertyám is pislákol már csak.

Fényénél, betegséggel küszködvén,

érdes kezemnek diktálom fránya

életem. Szavaim alatt végleg

megroppantam. Pedig csak életem

részeit akartam papírra vetni.

S lelkem zabolátlan haragját,

rabigába hajtani. De most már tudom,

balgaság volt elmém torzszülötteire hallgatni.

Kusza álmok hálójában életet teremteni.

Balgaság volt mindez.

Hű barátomhoz

Te, ki a fényt úgy vágytad.

Káprázat volt a szemnek, a mindenség örök körvonala.

Élő test, mely a napsugaraiban fogant.

S az éj közeledtével hullott porba.

Érezni, látni, hallani, s egyszer szerelembe esni?

Mérge már nem bántja szíved.

Nem taszít nyomorba egy perce sem.

Hű barátom, lelj békét a feltámadásig!

Néma sírodra omolván, titkot súgok testednek.

Én irigyellek ott a csend mélyén.

Mert már soha nem fogod megtudni, mi

szégyen itt emberként létezni.

Elmém után életem

Nekem ez az élet, vigasztalásul már nem szolgál. 

Higgy szavamnak, semmit se ér már. 

Számolom napjaim, mik oly rég elmúltak. 

Tudom az élet, nem állhat már utamba. 

Fáradt pillám lehunyom, hóhér közeleg. 

Nyakamba akasztja a hőn áhított kötelet. 

Végre! Életem a bitónál várt évekig tébolyultan. 

Elmém után életem, szállott végleg tova.