Csókolni akarlak ott, ahol elpirulsz

Szeretnék szeretkezni veled
Vadul, hangosan suttogni, a te neved
Elvenni örökre, minden meglévő eszed
Érezni a bőrömön, csöppnyi kis kezed

Csókolni akarlak ott ,ahol elpirulsz
A gyönyörnek áldozni, minden éjjel
Felakarom fedni minden pajzán vágyad
Elűzni mindent, min elméd szenved

Akarom az ajkad
Bőröd bársonyos bársonyát
Hajad megbabonázó illatát
Látni szemed, mikor élvezel
Hallani akarom szíved felajzottságát
Érezni a lüktető vágyad
Elérni a csúcsokat
Majd karjaidban zuhanni a mélybe. 

szűnjön meg minden zaj
Jöjjön sötét a világra
Homályba vágyom, hiszen ott talállak
Mert ott érzem majd tested forró csókját

Mint az élőnek az éjszaka

Kín ez nekem, ha csak rád nézek

Mint az élőnek az éjszaka

Szeretne ütni öklöm, elpusztítani téged

De még is kérlek, szoríts magadhoz

Merészen, akár a kést torkomhoz

Gyűlölöm azt a levegőt, mit te lélegzel

De még is, elmémben csak a te arcod tündököl

Megvetem a szelet, mi az illatod vezeti

Mély haraggal nézek, az Istenre föl

Tudom már, milyen a holtnak, kit a földön hagy

Nem akartam újra születni melletted

Erre a kínra, mi fejemben a szellemeddel fészket vert

Mert ha sírnom kéne, a könnyeim késnek

Belőlem, személyed már minden jóérzést kiölt

Csodának láttalak, szerelmemnek hívtalak

De még is te vagy a legnagyobb vész, ifjú lelkemnek

Sebzett ajkaim, akár a koldusok

Lábad előtt heverve, csókodért könyörögnek

De még is kérlek, szaladj el, fuss el előlem

Mert egyszer majd, öklöm öldököl

S kérlek, ne lásd majd, hogy zúz sebet szerelmünkön

De még is kérlek, könyörgöm neked

Addig is csókolj meg, mert érezni akarom telér ajkad

Legyél addig mellettem, kezemmel hagyj, sodorjam hajad

Kín ez nekem, de még is karjaidban úgy érzem élek

Lehunyom mohon szemeim

Ahogy a szirmok összeborulnak minden hideg estén
Csókjaim özönét, egyetlen egyre szűkíteném
Melletted akarok ébredni, holtomiglan
Merész szavak ezek, ifjonti lelkemtől
Racionalizmuson talán tényleg, csecsemőként totyog
De jobb vagyok melletted, ha beoltasz csókjaiddal
Szebb vagyok, miként a föld, a megszámlálhatatlan élettől


Forr a lelkem, mint az esőt hozó tavaszi szél
Mely nevetni tanított engem, mint gyermeket
És felkeltette bennem azt a tűzet, minek csodájára járok
Régóta vártalak, ebben a kusza rengetegben
Hol indulatok agancsai ökleltek, és harcoltam napjainkig
De most itt vagy
Békésen veszem a levegőt, és újra lehunyom mohon szemem


És kérlek, levelem maradjon örökre karjaid között
Öleld, kérlek úgy, ahogy azt csak te teszed az én szívemmel
Örök barátod és párod
















Potsubay Tamás

Szeretlek

Szavaimat koldulóm minden elhagyott utca sarkán
Mert tudom, mostan másnak kellene jönni
Olyan Férfiúnak ki, szebbet tudd nálam közölni
Ki nem dadog akkor, mikor szemed rá vetül


Dicsérlek hát kedvesem, halálom napjáig
Mert a te személyed, a szívemből kiszakadt vágy
Halljad hát hálám, mert trombiták szava szól
Mikor csönd van, és csak rád, gondolok


Hódolok hát neked, elhunyt művészek álmaival
Mert múzsámként írok én most te hozzád
De csókommal ölellek este az alkonyban
Karjaimmal dédelgetlek minden hajnalomban


Bocsásson meg hát nekem a valóság
Mert tündöklő fényed, mi lelkemnek földöntúli
Szebben, és lelkesebben soraim végére se tudok leírni
Méltó gondolatot, mi felérne veled


Csak annyit tudok még tenni, hogy ezt az érzést
Mit irántad érzek, csupa nagybetűvel szedem
Szeretlek !!!

Férfit teremt

Múzsa teremti a férfit ! 

Emlékszem, már láttalak! 

Nagyon régen és nagyon messze, de még milyen messze!

Nem tudtam a neved, talán nem is volt neked.

De emlékszem, hogy akkor milyen szomorúan .

Váltam el tőled, és láttalak utoljára! 

Évek sétáltak el és engedték el kezem. 

Emlékeimből, bocsáss meg nekem szívem, de lassan elfakultál

Arcképed az álmaimban, lassan elhomályosodott.

Fénylő hajad, bársonyos vállaid íve, elsuhant.

Bevallom bánom, hogy akkor nem rohantam utánad! 

Ragadtalak volna el, az élét sötét erdejéből! 

Mert most, újra izgatottam ejtem a neved ki.

Egyre jobban reszketek, tekinteted láttán.

Mert már tudom, te vagy a sokból az az egy! 

Ki ifjúságom bolondságából, férfit teremthet!

Hidd el nekem szívem, nincs minden veszve! 

Mert ami egy kicsit is elveszett, most újra érzem! 

Újra itt vagy velem, és újra itt élsz bennem! 

Minden nem hozzád szólt szavamban.

Minden levelemben, mit nem mert kezem elengedni.

Az egész életemben, mit nélküled éltem! 

Örök hódolattal !

Mivel poéták ezreit űzted

,,Sajnos nem jutottam sokkal tovább.

Ezen a napon inkább a halál körül forog minden,és az én agyam vonalai is . 

nehezen írtam kedves sorokat,miben nem lelkem tüze égeti tenyerem peremét...,,

2. rész

Hangod hallatára kinyitom pillám.
És te felettem állsz, szemem pillantása megakad búja mosolyodon.
Mivel poéták ezreit űzted a mély verem fogságába örökre.
Gyönyörűnek látlak, és csodád felé vágyódnak karjaim!
Abban a percben tudtam én!
Te leszel, életem tavaszán a végzet.
De hát kietlen tavasz volt ez,  mámorban kegyvesztett engem élet.
Ám bár be kell, hogy valljam, gyönyörű halálom lett.
Felsegítettél, és akár az elsők úgy egyenesedtem ki.
Bársonyos hangodon kérdezted,hogy vagyok?
Kit tisztelhetsz, ezeken a remegő lábakon?
Habogtam és dadogtam csak, többre nem volt képes ajkam.
nevemet se tudtam!
Hiszen abban a percben, fényedben minden a feledésbe merült.
Csodállak, és csodának hívlak, mert csoda vagy te ebben a világban. 

Félig vakultan

Gondolok rád

Gondolok rád, de közelségedtől kétségbeesek. 

Szívem hangos a vágytól, de elmém mégis tiltakozik. 

Hiszen tudom, az érzéssel pusztulok. 

Bűnös az, akinek a szerelem büntetés. 

És bár halálosan remegek, mégis remélem. 

Szívem végleg egyszer elcsendesül. 

Szeretnék szeretni, de lelkem béklyók között haldokol. 

Láttam a bitó kegyetlen arcát, 

S higgy nekem, benne volt a pokol. 

A kín, rémület, s lelkem testemből kiszaladt. 

Sokszor haltam ebben az életben, 

De aki véget vetett ennek, az volt a legirgalmasabb.

Félig vakultan

Itt ülök, félig vakultan. Öreg

gyertyám is pislákol már csak.

Fényénél, betegséggel küszködvén,

érdes kezemnek diktálom fránya

életem. Szavaim alatt végleg

megroppantam. Pedig csak életem

részeit akartam papírra vetni.

S lelkem zabolátlan haragját,

rabigába hajtani. De most már tudom,

balgaság volt elmém torzszülötteire hallgatni.

Kusza álmok hálójában életet teremteni.

Balgaság volt mindez.

Hű barátomhoz

Te, ki a fényt úgy vágytad.

Káprázat volt a szemnek, a mindenség örök körvonala.

Élő test, mely a napsugaraiban fogant.

S az éj közeledtével hullott porba.

Érezni, látni, hallani, s egyszer szerelembe esni?

Mérge már nem bántja szíved.

Nem taszít nyomorba egy perce sem.

Hű barátom, lelj békét a feltámadásig!

Néma sírodra omolván, titkot súgok testednek.

Én irigyellek ott a csend mélyén.

Mert már soha nem fogod megtudni, mi

szégyen itt emberként létezni.

Elmém után életem

Nekem ez az élet, vigasztalásul már nem szolgál. 

Higgy szavamnak, semmit se ér már. 

Számolom napjaim, mik oly rég elmúltak. 

Tudom az élet, nem állhat már utamba. 

Fáradt pillám lehunyom, hóhér közeleg. 

Nyakamba akasztja a hőn áhított kötelet. 

Végre! Életem a bitónál várt évekig tébolyultan. 

Elmém után életem, szállott végleg tova.