Ahogy a szirmok összeborulnak minden hideg estén
Csókjaim özönét, egyetlen egyre szűkíteném
Melletted akarok ébredni, holtomiglan
Merész szavak ezek, ifjonti lelkemtől
Racionalizmuson talán tényleg, csecsemőként totyog
De jobb vagyok melletted, ha beoltasz csókjaiddal
Szebb vagyok, miként a föld, a megszámlálhatatlan élettől
Forr a lelkem, mint az esőt hozó tavaszi szél
Mely nevetni tanított engem, mint gyermeket
És felkeltette bennem azt a tűzet, minek csodájára járok
Régóta vártalak, ebben a kusza rengetegben
Hol indulatok agancsai ökleltek, és harcoltam napjainkig
De most itt vagy
Békésen veszem a levegőt, és újra lehunyom mohon szemem
És kérlek, levelem maradjon örökre karjaid között
Öleld, kérlek úgy, ahogy azt csak te teszed az én szívemmel
Örök barátod és párod
Potsubay Tamás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése