Gondolok rád, de közelségedtől kétségbeesek.
Szívem hangos a vágytól, de elmém mégis tiltakozik.
Hiszen tudom, az érzéssel pusztulok.
Bűnös az, akinek a szerelem büntetés.
És bár halálosan remegek, mégis remélem.
Szívem végleg egyszer elcsendesül.
Szeretnék szeretni, de lelkem béklyók között haldokol.
Láttam a bitó kegyetlen arcát,
S higgy nekem, benne volt a pokol.
A kín, rémület, s lelkem testemből kiszaladt.
Sokszor haltam ebben az életben,
De aki véget vetett ennek, az volt a legirgalmasabb.
Félig vakultan
Itt ülök, félig vakultan. Öreg
gyertyám is pislákol már csak.
Fényénél, betegséggel küszködvén,
érdes kezemnek diktálom fránya
életem. Szavaim alatt végleg
megroppantam. Pedig csak életem
részeit akartam papírra vetni.
S lelkem zabolátlan haragját,
rabigába hajtani. De most már tudom,
balgaság volt elmém torzszülötteire hallgatni.
Kusza álmok hálójában életet teremteni.
Balgaság volt mindez.
Hű barátomhoz
Te, ki a fényt úgy vágytad.
Káprázat volt a szemnek, a mindenség örök körvonala.
Élő test, mely a napsugaraiban fogant.
S az éj közeledtével hullott porba.
Érezni, látni, hallani, s egyszer szerelembe esni?
Mérge már nem bántja szíved.
Nem taszít nyomorba egy perce sem.
Hű barátom, lelj békét a feltámadásig!
Néma sírodra omolván, titkot súgok testednek.
Én irigyellek ott a csend mélyén.
Mert már soha nem fogod megtudni, mi
szégyen itt emberként létezni.
Elmém után életem
Nekem ez az élet, vigasztalásul már nem szolgál.
Higgy szavamnak, semmit se ér már.
Számolom napjaim, mik oly rég elmúltak.
Tudom az élet, nem állhat már utamba.
Fáradt pillám lehunyom, hóhér közeleg.
Nyakamba akasztja a hőn áhított kötelet.
Végre! Életem a bitónál várt évekig tébolyultan.
Elmém után életem, szállott végleg tova.
