Zene

Oldalak

2013. december 1., vasárnap

Költőnek teremtett az élet



Költőnek teremtett az élet ! 


Írok! Mikor a bánat háborgatja lelkem.

És a férgek emésztik testem belülről.
Írok csak! Mert vigasztal az a tudat, hogy költőnek teremtett az élet.


Tudom a szenvedés lesz az az út, hol majd tollam koptatom.
Keserves, csóktól mentes szenvedésem.
De tűröm e sorsot, és nevelem lelkem.
Hisz soraimban ott bujkál az a csepp, mi enyhíti fájdalmam 


Tudom, el fognak feledni, nevetni fognak rajtam! 
De nem fogok sírni, átkozni mind azt mi teremtetett.
Mert a 4 fal mélye majd eltemet. 
És megvéd mind attól, mi kiontotta lelkem.


És talán, a jövendőbeli szebb időkben.
Mikor majd az az eszme szárnyal, mit én bátran követtem.
Megemlékeznek rólam, azok kik látták és tanúi voltak.
Mennyit tűrtem, és mennyit szenvedtem!

2013. november 30., szombat

Férfit teremt



Múzsa teremti a férfit ! 


Emlékszem, már láttalak! 

Nagyon régen és nagyon messze, de még milyen messze!
Nem tudtam a neved, talán nem is volt neked.
De emlékszem, hogy akkor milyen szomorúan .
Váltam el tőled, és láttalak utoljára! 


Évek sétáltak el és engedték el kezem. 
Emlékeimből, bocsáss meg nekem szívem, de lassan elfakultál
Arcképed az álmaimban, lassan elhomályosodott.
Fénylő hajad, bársonyos vállaid íve, elsuhant.
Bevallom bánom, hogy akkor nem rohantam utánad! 
Ragadtalak volna el, az élét sötét erdejéből! 


Mert most, újra izgatottam ejtem a neved ki.
Egyre jobban reszketek, tekinteted láttán.
Mert már tudom, te vagy a sokból az az egy! 
Ki ifjúságom bolondságából, férfit teremthet!
Hidd el nekem szívem, nincs minden veszve! 
Mert ami egy kicsit is elveszett, most újra érzem! 
Újra itt vagy velem, és újra itt élsz bennem! 
Minden nem hozzád szólt szavamban.
Minden levelemben, mit nem mert kezem elengedni.
Az egész életemben, mit nélküled éltem! 



Örök hódolattal !

2013. november 18., hétfő

Én itt,te ott ....






Én itt, te ott ! 


Kedvesem, levelem nem tudom hol is kezdjem.
De talán élek, a lehetőséggel és a legelején.
Mély lélegzetet veszek, és elmondom mi is nyomja lelkemet
Régóta nem írtam neked, nem voltam hű az emlékedhez.
Remélem sok mindent láttál, és csodáltál.
És a csillagok zenééit, te is dalolod már.
Bevallom, hiányzol, és vágyom rád.
Tudom, érzem, hiszen olvasom, hogy te is.
Minden leveleden ott pihen csókod mintája
Ami arcom kényeztette, áldottam azokat a perceket
Mint mikor, a partra mentünk, mit annyira szerettél
Összebújva néztük, ahogy a hajnal, darabokra hasad
Talán ez az a emlék, mi örökké lelkembe éget.
Ott ülni reggelig, és a nappal ébredni,látni téged ahogy ragyogsz
Bevallom mindig újra és újra szerelmes lettem beléd.

Ha hiszed kincsem, ha nem.
Ahogy ebben a percben is, csak te vagy szívem foglya.
S remélem, maradtam én is a te börtönöd foglya.
És tényleg sajnálom, hogy így alakult.
Te a világ egyik pontján, és én a másikon.
De mi még is küzdünk, és harcolunk.
Hiszen ott a fogadalom az ujjadon.
Mi két eskü, pecsételt meg örökkön örökké.
És nem akarom, hogy másnak valaha is kimond azt az egy szót.
Pedig tehetnéd, és minden jogod meg lenne hozzá.
Hiszen én itt, te ott.
És talán ezért nem írtam,sokáig.
Mert, azt akarom hogy boldog legyél,és csodáld a világot.
Úgy ahogy én láttalak, és szerettelek ! 
Tényleg sajnálom, tudom bolond voltam.
Egyedül dönteni kettő sorsról, a legnagyobb balgaság.
Remélem egyszer megbocsájtasz, és vissza írsz,
És újra csókod nyoma fogja díszíteni leveled peremét .

Férjed !!! 

2013. november 17., vasárnap

Apránként




Apránként


,,Egyedül, mindig egyedül bolyongani a világban... Ez lenne a reám kiszabott életforma? ... Saját otthon, néhány jó barát hiányát érzem. Sokszor lehetetlennek tűnik így tovább élnem. Lesz-e, és ha igen - hol lesz az én igazi otthonom?"







,,Szépen apránként falat építettem magam köré. mögötte bánatommal s haragommal, kéz a kézben jártam, és keltem. barátnak neveztem őket,hiszen mikor mindenki elhagyott ők adtak ,s vették el erőm. most még is azt érzem, mit kínok között építettem, olyan betegséggel mit ember meg nem érthet. összeomlik dicső falam s vele kitárulkozik minden, minden ami az én életem!''




,,Bár hányszor adtam fel ezt a létet, még is mosollyal az arcomon ültem a pokol tornácán, mert tudom, hogy bármi volt s bármi lesz. saját szememben, az időm végéig, ember maradtam köztetek."

2013. november 13., szerda

Drága hű eszményeim

Álmaimban nem létezik már az ősvény.
Sajnálom, de rég nem vezet vissza, már semmi se!

A köd karjaiba veszett, gyenge emlékezetem.
Drága hű eszményeim, mik megtörtek elmémben.
Velük a fény és a színek, hunytak ki végleg.


Bevallom, derengett nekem sok minden agyamban!
Rímek, csókok és illatok, mik felruháztak ihlettel.
Papirra vetettem mind azt, mit elmém, kezeimnek engedett.
De szavaim tiltakozván dadogtak, hangom mindig mozdulatában.


Este jön mindig, mert a nap is pihenni jár!
Bámultam a magányba, a felhőket messze fent.
Hogy tűnnek el, messze a végtelenbe.
Tudom elvesztem, mint az ember mögött az éden!

Légy átkozott !



Légy Átkozott ! 


Értem,és tudom jól ! 
Te voltál, ki megölted mámorom ! 
Egy szürke, bár csak emlékeznék, melyik borult napomon.
Karcoltad a verseim,elfáradt agyamba.
Közben éreztelek ,fájdalmam ölében ! 

Te voltál a borban, mi eltaposott a porban !
Mit adott az ég, szerény életemnek.
Azt mohon el is vetted ! 
Átkozott legyen a levegő, mi életben tart.
Hiszen te vártál a fényben.
 Közeledben lett minden rémisztő, és hithű az élethez.
Elborult és mezítelen szívemre,vöröslőn vésted be, a neved.

 Ébredtem, és te ott álltál ! 
Torkomra szorítottad mocskos kezed.
Megismertelek, hát végre! 
Ezen a napon, mit az élet került.
hol a bús őrületnek ívén, áldoztam fel mindent.
És indultam veled, indultam a halálba.

Szavaim kósza ütemére, verted csendesen a taktust.
De mikor megunod, csupán majd egyszer sújtasz, fejem peremére!
És kioltod, az örök fájdalmam az életem
Mit te gyötörtél, kényed kedved szerint.
Légy átkozott ! 


2013. november 11., hétfő

Mindig írtam !

Nagyon sokat írtam mindig is.

Régi verseim zőme hibás,de soha se akartam átírni őket.
be mutatnak egy életet,egy kort..
mit átéltem,és be vallom és lássátok még mindig élek.

 

Mersz-e még angyalként ártani?

Szívem összes kihűlt dobbanásával köszönöm neked!
Hazug mosollyal tapostál mindig a szívembe!
Miért beszéltél mindig a hűségről nekem?
Emésztő gyötrelmem miért lett víz a lelkednek?
Miért csak a te emléked munkál az eszemben?
Kérlek, mondd meg, emléked hogy felejtsem el?

Miért beszéltél tengernyi vágyról, érzésről?
Miért állt jogodban eltaszítani mindettől?
Mered-e még ezeket az érzéseket a szádra venni?
Még mindig mersz csókkal fájdalmat okozni?
Igéző szemeddel kedvesen újra hazudni
Mersz-e még angyalként ártani?

Én visszafogom kezed

Álmaidban is harcolsz az emlékeiddel.
Visszatérő, átkozott rémálmok ezreivel.
Újra és újra látod, s átéled őket.
Bőrödön ugyanaz a kés váj sebet.
S mindig ugyanaz a hang szól közbe.
Mert én mindig itt leszek s vigyázni fogok rád!
Minden percben, órában s éveken át!
És ha éjjel mégis felébrednél, én itt leszek.
Bármi történjen, én visszafogom kezed!
Letörlöm könnyeid, s megsimogatom arcod.
S újból eléneklem neked azt a dalt, mitől elalszol.
2011. augusztus 25.

Fertőző gondolatok

Álmomban ott rejtőzött a halál.
Kísértet, míg az óra meg nem állt
Végtelen mezein, már teljesen egyedül
Emberből lettem porrá, hát ebbe került?
Számtalan lélek, elfelejtett baráti arcok
Kiket újra, ismét viszont látok
De a hangjukat még sem hallatják
Megvető tekintettel néznek rám
Látom a szemükben, gyávának tartanak
Amiért ők egész életükben öltek volna
Én azt eldobtam, egy gondolat alatt

Mély sebek, melyek az évek során elfertőződtek
Gyötrő kínok melyek idáig üldöztek
Évek fényképei melyet az idő összetépett
De még is egy-kettőt magamon viselek
Szoba mely minden álmom börtöne volt
Áthatolhatatlan ajtó, mely mindig előttem volt
Beletört kulccsal, zárt el előlem mindent
Hallgatózó falak, kik visszamondták verseimet
S kijavították minden egyes, kusza gondolatom
Ihletet nap mint nap, órákon át adtatok
De bocsássatok meg nekem, amit most teszek
Egyszer bocsássatok meg, Isten veletek

Vérrel írt, dadogó sorok
Depresszív, képszerű gondolatok
Elhalt lélek, gyerekes beteges elme
Remegő kezek, halva született könnycseppek
Utolsó vers, amit elnyel végleg az idő
Vers, ami a halállal lesz, lett egyenlő

Rejtvény egy versben, sorok között utalás
Egy szó, 5 betűből, amit biztos kitalálsz
Előző versszaktól eltérve, máshogy írni,
Beletörődni a sorsba, utolsó perceket kiélvezni
Álmomban éltem, most élve haldoklom
Remélem segítettem, s most már kitalálod

Egyszerű pár soros vers, csak szavak
Szavak, melyek érzelmet tartalmaznak
Egy-kettőt te is értesz, de a többit nem
Nem is fogod soha, mert nem értheted
Ez jutott, ez is marad meg örökre
Tetszik vagy nem, ez jutott nekem

Számtalan emlék, egyetlen egy vágásban
Vércseppek a padlón, örökre ott is maradnak
Mert nem kértem sokat, soha sem kértem sokat
Csak egy életet, egy embert, akit szívembe zárhatok
De még is pokol lett minden, de már vége
örökre befejezem, végleg a végére értem

Hinni már nem lehet

Élet, amit odaátról könnyebb, szebb.
Álmok, amik ott már nem ölnek meg.
Érzések, amik ott már nem kísértenek.
Szív, ami érez, de végleg halott lesz.
Soha többet nem dobban, egyet sem!
Halva született ötlet volt, ez az élet.

Pillanat lesz, de mégis örökké tart.
Elmúlik minden, de egy emlék mégis marad!
Csalódni egy életben, ami szépnek tűnt.
De mégis minden varázsa, hirtelen eltűnt.
Hiszen képes elmúlni minden hirtelen.
Még az is amit, szépnek hittél egyszer régebben.

De hinni már nem lehet, nem tudok.
Ítélj el, vess meg, ha gondolod.
Nekem sem ez volt, minden álmom!
És hiszed vagy nem, minden nap bánom!
De visszaforgatni, az időt már nem tudom.
Talán már beletörődtem, talán nem akarom?

Búcsúztam százszor, búcsúztam ezerszer.
Rengeteg búcsúlevél, elrejtve szekrényemben.
Most mégis előkerült mind, az összes.
S most bővül egyszer, még eggyel.
Mindig csak egyetlen egy lökés kellett!
Soha több, csak egyetlen egy, csak egy.

Minden percben, ezer könnycsepp
Minden percben, ezerszer halok meg
Mindig ezerszer, bánom meg ezt az életet
Minden percben, ezerszer adom vissza neked
Mert nekem soha többet, soha már nem kell
Kérlek, vedd vissza, kérlek, vedd vissza örökre

Két kezemben nyújtom át, az életem
Vedd vissza, vedd el tőlem végleg
Csak nyúlj érte, vedd vissza, ahogy adtad
Örökre tiéd, örökké maradjon nálad
Mert nekem soha többet, soha már nem kell
Kérlek, vedd vissza, kérlek, vedd vissza örökre

Mindig ezer levél, benne ezer sor
Minden egyes sorban, több millió ok
Több millió ok között, egy-egy szó
De a szavakból mondatok, végén a pont
Mert nekem soha többet, soha már nem kell
Kérlek, vedd vissza, kérlek, vedd vissza örökre

Hiszen mindennek, vége lesz egyszer
És ha most kell, akkor kérlek, legyen
Mert jobb soha nem lesz, soha nem lesz
Kérlek, engedj elmenni, legyen örökre vége
Mert nekem soha többet, soha már nem kell
Kérlek, vedd vissza, kérlek, vedd vissza örökre

2013. november 10., vasárnap

Sajnálom



Súlyos teher számomra a képzelet .Álmodni dolgokat ,miket elérni soha nem fogok.
Csak keresni,és várni azt a csodát mit várok,és csak várok....
Sajnálom,hogy rég nem írtam nektek.
De elapadt az erőm,s vele minden kitartásom
Vágyom az életet,s vele minden kábultságát .
Gondok és problémák áradnak ölembe,mik nem az én gyermekeim.
De még is tőlem várják azt ,mikre ők nem merik akaratukat tenni.
Emberek vagyunk,és talán ezért döntés képtelenek.
De miért ?
Megbeszélhetnénk mind azt,mit soha el nem mondom a másiknak.
Soraim össze vissza sárgáért bocsássatok meg.
De magam se értem,miért én vagyok az ki ,építi és rombolja a lelket.
Nem tudom mit tegyek,borulok akár az élet mit elém tettek
Szánalmas és borzalmas a tehetetlenségem .
De hát mit tehetnék?
Fülek mik hallottak anno,elmék miket pallérozott az élet.
Abban minden élmény,történés miknek köze volt ahhoz .
Hogy most embernek hívjanak,engem és téged.
Kérlek segítsetek,mert az őrület mit most átélek .
Szörnyű lelkemnek.










,,Ne kérdez semmit sem
Ne is próbáld megérteni őket
Engedj szabadjára a lelked
S vele együtt nyisd ki a szíved
S ha te szívből, akarod
...Te és én
Soha sem leszünk távol egymástól

Mert hiszem, hogy a szeretet válasz mindenre
Hiszem, hogy ha megtalálod, boldog leszel

Te hiszel, s én is hiszek
Mind ketten hisszük, hogy a szeretet
Minden határt túlszárnyal
Akár hófehér madár, az égen
Akár egy hófehér tiszte tekintet
Hiszem, hogy a szeretet mindenre válasz
Tudom, hogy a szeret, legyőz minden akadályt
S ha te szívből, akarod
Te és én
Soha sem leszünk távol egymástól

Mert hiszem, hogy a szeretet válasz mindenre
Hiszem, hogy ha megtalálod, boldog leszel

Hiszen lehet a föld bármennyire is kerek
Nélküled soha sem lesz egész, teljes
Lehet bármilyen hét, bármilyen nap
Lehet bármilyen ünnepi, örömteli nap
lehet e olyan nap,ami nélküled teljes?
Lehetetlen, olyan soha nem lehet!
S ha te szívből, akarod
Te és én
Soha sem leszünk távol egymástól"



2006.?.?.

,,Álmodni akarok, végre aludni
Éjszakákat, forgolódok át
Érzem, hogy fáradt vagyok, lehunyom a szemem
De nem tudok aludni, zsong a fejem
Beszélsz hozzám még mindig, még mindig ezer kérdés
De könyörgöm, nem tudom a választ
Nézed, ahogy éjszakákat forgolódók át, élvezed?
Asztalomnál ülsz, és nézel, beköltöztél és már nem mész el
De miért én, miért én?
Nem vártam csodát az élettől, se jót
Előttem hullott darabokra minden, és végig néztem
Néztem a vérfoltokat a parkettán, hallottam az ordibálást
Tűrtem, viseltem, amit kaptam, de lehet ezt viselni, tűrni?
Számtalan emlék, megszámlálhatatlan át sírt éjszaka
Reggel lejönni remegve oda, ahol még este csatatér volt
De te akkor is ott voltál, akkor este is, és akkor is
Minden este!!!
De most már csak ketten vagyunk, nincs más
Ezt akartad, mindig is, élvezettel nézted végig
Ahogy darabokra esik szét az életem, és te még rá lépsz
S végleg összetöröd, porrá lesz minden
Miért?
Teher vagyok tényleg!?
Csak egy kolonc az emberek nyakán!?
De ezt akartad, hogy magamat vádoljam, mindenért
Még azért is, amiéről nem tehetek, de azért is vádolom magam
Forgolódok, mert magamat vádolom, ami történt
Tudom, hogy én vagyok hibás, nem voltam elég jó neki
Teher voltam, hiszen te boldog lettél volna nélkülem
Kolonc, mert nem tudtál elmenni, de már elmentél
Nem tudom vissza adni az eltelt 21 évet
De kívánom, hogy légy boldog
Hiszen nélkülem boldog vagy, volt egy fiam, és?
Tagadsz, mint ha nem is léteznék, szerettél te engem?
Kérdések, amikre soha nem tudom meg a választ
Csak tőlem várják a választ
Depressziós, labilis, megkeseredett
Tényleg csak teher
Ahogy neked is, úgy neki is
Sajnáltatás? Nem, csak beismerés
Talán ez az őrület, amikor már látlak
És tudom, hogy ott vagy, és élvezed
Kérdéseiddel egyre jobban megtörsz
Szőnyegen ülök, könyörgöm, csak egy kis alvást engedj
De nem, csak ezer kérdés, ezerszer
Minden éjszaka, amikor már az óra sem jár
Talán tényleg megállt az idő, minden éjszak egyre hosszabb
Hosszabb és csak hosszabb
Adsz időt válaszolni?
Minden éjszaka egyre több és több időm lesz?
Hiszen lassan rájövök, hogy az élet hazugság
Mert igazad volt, jót vártam, de ez lett
De kérlek hagyj aludjak
Mert keserves fájdalom, amit érzek
Ébren ezt nem lehet tűrni
Se kibírni
Engedj csak egy kicsit aludni
Könyörgöm


2013. november 3., vasárnap

Intsetek, és én boldogan megyek!

Intsetek, és én boldogan megyek!


Kedves Barátom! Remélem elér hozzád hangom.
Mely úgy remeg, mint kezem e percben.
Újra érzem, fáj a múltam!
Mint mikor az élettel kerített össze az alkalom.
Fiatalságom, megannyi bolondságom, mikkel elmém játszott macska-egér játékot.
Kacagásom, mi úgy zengett, mint eső dobpergése az aszfalton.
Most mégis szívemben, víg álmaim sorvadnak.
Nyomor borával telt meg öreg kupám.
Felébredtem álmaimból, mert nem láttam már értelmüket.
Bús ifjú lettem, egy keserű magyar!

Néma szívemmel, mi egykor a nappal volt rokon.
Messze innen, túl a világomon, gőgömmel elvonultam.
Eltűnök térben és időben.
Hol szívem ketyeg, mint az órám, de az időt nem méltatja már.

Sóhajtok az éj leple alatt.
Akár a szél, ki téli napokon keresi a fák dicső koronáit, mit oly vadul dúlhat.
Nincs mit itt keresnem, elért irtózatotok!
Csillagok, kérlek, ti hívjatok!
Sugárzó fényetekkel intsetek, és én megyek.
Mint az öngyilkos a híd peremén, megáll és vár.
Intsetek, és én boldogan megyek!

2013. november 1., péntek

Mivel poéták ezreit űzted




,,Sajnos nem jutottam sokkal tovább.
Ezen a napon inkább a halál körül forog minden,és az én agyam vonalai is . 
nehezen írtam kedves sorokat,miben nem lelkem tüze égeti tenyerem peremét...,,


2. rész


Hangod hallatára kinyitom pillám.
És te felettem állsz, szemem pillantása megakad búja mosolyodon.
Mivel poéták ezreit űzted a mély verem fogságába örökre.
Gyönyörűnek látlak, és csodád felé vágyódnak karjaim!
Abban a percben tudtam én!
Te leszel, életem tavaszán a végzet.
De hát kietlen tavasz volt ez,  mámorban kegyvesztett engem élet.
Ám bár be kell, hogy valljam, gyönyörű halálom lett.
Felsegítettél, és akár az elsők úgy egyenesedtem ki.
Bársonyos hangodon kérdezted,hogy vagyok?
Kit tisztelhetsz, ezeken a remegő lábakon?
Habogtam és dadogtam csak, többre nem volt képes ajkam.
nevemet se tudtam!
Hiszen abban a percben, fényedben minden a feledésbe merült.
Csodállak, és csodának hívlak, mert csoda vagy te ebben a világban. 


2013. október 31., csütörtök

Mikor először láttalak

,,Versem nem vezeti a valóság vonalait.
Csupán képzeletem,és elmém játéka.
Versem,prózám, több részből fog állni.
Egyedül árválkodni,remélem nem fog sokáig.
Minden tiszteletemmel, kérlek kedves olvasó!
Várj és remélj,jobbat vagy rosszabbat  .
Potsubay Tamás "

Első rész  


Mikor először láttalak, még a magány kolostorában laktam.
Mertem hinni, sorsom ennél már nem lehet mostohább.
Hiszen tudtam, üdvöm jelzi majd egy óra.
Minek hangjában, te majd ott vagy.
Emlékszem esett, és fejem nagy bánat nyomta!
Siettem oda, ahol csak a nyomor balladái viselik érzéseim.
Kicsiny utcám szögletén, ahol a madár is csak halni járt.
De te ott táncoltál, szűzen és mezítelenül
Látványod, olyan volt mint egy füstölő
Illata megrészegített, búval telt főm félre libbent.
Nem hittem szememnek, hiszen azt hittem álmodom!
Valaki netán , főmre mért egy pontos ütést,és a földre estem?
És csak elmém játszik velem, akár a macska az egérrel.
Hát álom lenne, kitudja?
De bárhogyan is legyen, búval telt arcom újra mosolyra akadt.

2013. október 30., szerda

Bevallom elvesztem




,,Be kell hogy valljam,nem akartam írni.
nem találtam ihletet se akaratot magamban.
inkább aludnék,és végre pihennék.
szemem lehunynám ,és bárcsak máshol ébrednék.
életet akarok,s vele valakit aki engem is keres.
találj meg hát kérlek ...."

Álmaimba vissza ősvény, sajnos már rég nem vezet

Köd karjaiba veszett, gyenge emlékezetem 

Eszmények törtek meg elmémben
Velük fények, és a színek hunytak ki végleg 


Derenget nekem,sok minden agyamban
Rímek,csókok és illatok mik felruháztak ihlettel 
Papírra vettem mind azt,mit elmém engedett.
De szavaim tiltakozván dadogtak, hangom minden mozdulatában


Este jött mindig,mert a nap is piheni jár
Bámultam a magányba,a felhőket messze fen
Hogy tűnnek el,messze a végtelenbe
Bevallom elvesztem ,mint az ember mögött az éden


Félig vakultan



Gondolok rád


Gondolok rád, de közelségedtől kétségbeesek. 
Szívem hangos a vágytól, de elmém mégis tiltakozik. 
Hiszen tudom, az érzéssel pusztulok. 

Bűnös az, akinek a szerelem büntetés. 
És bár halálosan remegek, mégis remélem. 
Szívem végleg egyszer elcsendesül. 

Szeretnék szeretni, de lelkem béklyók között haldokol. 
Láttam a bitó kegyetlen arcát, 
S higgy nekem, benne volt a pokol. 

A kín, rémület, s lelkem testemből kiszaladt. 
Sokszor haltam ebben az életben, 
De aki véget vetett ennek, az volt a legirgalmasabb.


Félig vakultan

Itt ülök, félig vakultan. Öreg
gyertyám is pislákol már csak.
Fényénél, betegséggel küszködvén,
érdes kezemnek diktálom fránya
életem. Szavaim alatt végleg
megroppantam. Pedig csak életem
részeit akartam papírra vetni.
S lelkem zabolátlan haragját,
rabigába hajtani. De most már tudom,
balgaság volt elmém torzszülötteire hallgatni.
Kusza álmok hálójában életet teremteni.
Balgaság volt mindez.



Hű barátomhoz

Te, ki a fényt úgy vágytad.
Káprázat volt a szemnek, a mindenség örök körvonala.
Élő test, mely a napsugaraiban fogant.
S az éj közeledtével hullott porba.

Érezni, látni, hallani, s egyszer szerelembe esni?
Mérge már nem bántja szíved.
Nem taszít nyomorba egy perce sem.
Hű barátom, lelj békét a feltámadásig!

Néma sírodra omolván, titkot súgok testednek.
Én irigyellek ott a csend mélyén.
Mert már soha nem fogod megtudni, mi
szégyen itt emberként létezni.



Elmém után életem

Nekem ez az élet, vigasztalásul már nem szolgál. 
Higgy szavamnak, semmit se ér már. 

Számolom napjaim, mik oly rég elmúltak. 
Tudom az élet, nem állhat már utamba. 

Fáradt pillám lehunyom, hóhér közeleg. 
Nyakamba akasztja a hőn áhított kötelet. 

Végre! Életem a bitónál várt évekig tébolyultan. 
Elmém után életem, szállott végleg tova.

Mi lenne....?


Mi lenne....?

mi lenne az az érzés... ami egy embernek adható, csak egynek.
aki életre hívhatja, s pusztíthat vele, el, végleg mindent
itt ülök egy asztalnál, kávém lassan kihűl, cigim lassan hamuvá válik.
de nem veszem észre.
csak a velem szemben ülő szavait hallom s csak őt látom
semmi más sem érdekel, most nem, és később sem.
csak te érdekelsz, aki velem szemben itt ülsz
amit mondasz, ahogy mosolyogsz, minden, ami veled kapcsolatos
minden apró mozdulatod csodálom, s fejet hajtok szépséged előtt
szavaidat már most lesem, s egyre inkább érzem, közöm van hozzád.
megismernélek, s felfedezném lelked.
mert alig tudok rólad valamit, de a legfontosabbat már most tudom.
te vagy az, akivel szívesen vagyok együtt!





Szolgátok lettem

Falaim között, melyek hallgatták életem, s tollba mondtam nekik emlékeimet.
Sikolyaim tömkelegét nyeltétek el, s kudarcaimban vállamat veregettétek.
Eredményeimből nem volt sok, de mégis dicsértetek.
Boldogságomban velem voltatok, s felszabadultan nevettünk olykor.
Világmegváltó szerelmemben mutattok rá gyengeségeimre.
Erősségeimre, mert nem adtam fel az életet.
Szolgátok lettem, s ti nekem.
Amely halálomon túlmutató barátságunk kezdete.



Ha majd...

Ha majd csendes éjjel elolvasod levelem,
Megtudod, mennyire fáj nélküled a valóság.
Fáj minden perc és fáj minden óra.
Nem vágyok másra, csak hogy ismét karjaidban váljak eggyé álmaim özönével.
Amiben te vagy minden álmom, minden álmom egyetlen mosolya.
Minden álmomban az egyetlen ok, hogy újra álmodjak.
De már nem látlak, s képzeletem haldoklik, de mégis vigasztal egy fotó.
Amin ezerféleképpen mosolygunk, csak mi ketten.
Ott, ahol csak én találtalak meg, s te engemet.

Tudata nélkül



Tudata nélkül

Kedvesem, hidd el nekem, megbocsájtanék én neked.
De a harag, amit kiváltottál belőlem, s velük eme érzések,
Még felfedezésre várnak csonka, együgyű életemben.
Teszem én ezt úgy, hogy minden perc fáj, se bennük az újdonság.
Ami nálam féktelen dühvel, s embertelen szorongással jár.
Azonban a továbblépésem nem képzelhető el ezeknek a tudata nélkül.






Nem megy nélküle

Vártam valakit, várok valakit, várok még mindig bárkit...
De ameddig csak várok és csak várok, az élet lepereg előttem.
Mert lehet, hogy egyszer eljön, de lehet, hogy soha nem ölelem át.
Mert lehet, hogy soha nem is járt nekem, vagy csak elmém mondatta ki ajkammal.
Soha nem volt rá szükségem...
De akkor miért érzem, hogy ami eddig fal volt előttem, az most híd lenne lelkemnek,
Mert csak vele menne, érte tenném, mert nem megy nélküle.





,,Nyomorult egy látomás az én életem.
Régen eltűnt a reménynek,minden csillaga.
Mindegy,nappal van vagy éjszaka.
Valóság volt e , vagy ábránd.
Csupán egy délibáb ? 
Jelenemben és jövőmben,mi sem maradt nyomán...... 


2013. október 29., kedd

Bánatom, reményem, életem...


Bánatom, reményem, életem...


Kötél tekergőzik menedéket kérő kezemen.
Megvadult lelkem, viadalt óhajt!
Majd, hol lelkek halnak százával,
Ott lesz nékem részem a halálban.

Soha! Soha már a szív gyötrelme nem becéz!
Bánattal, halál iránti szerelmes gondolatokkal.
Látni engemet, ígérem, már nem fogsz!
Rozsdás páncélom újra feladtad.
Ami földet adott s ad ismét testemnek.

Remélek, tudd meg, hiszen szeretlek!
Te is engemet!
Mert látom, hű maradtál szerető szívemhez.
Csókod mi heves arcomon pihen, bizonyítéka mindennek.

De ismét könnyek dúlják arcod vonalait.
Ajkad remeg, de csak némán kiált.
Miért nem szólsz hát?

Miért félsz hát, még mindig, tőlem?
Borult tekintetem elcsípni, hát miért nem mered?
Válaszolj hát, kérlek!

Hiszen tudom, s te is tudod, ki vagy!
Kinek mellkasa életemben őrzőm.
Bánatom, reményem, életem.
Egyszóval minden földi kincsem itten!





De vele, vagy veled

Gondoltam én, hogy egyszer lehet más.
Mert előtted sokan voltak, akik ígértek érzelmeket, velük vágyakat, egyszóval mindent.
De veled lett mindez igaz, veled lett minden más.
Mást hoztál, mit egy évszak se.
Mást adtál, mit egy élet se.
Lelkesedtem érted, mert te voltál a mindenség, mit veled már elhittem, hogy létezik.
Te voltál az az eszme, amiért kardomba dőltem volna, s még mindig állítom, boldogan tenném.
Mert veled öleltem keblemre az életet.
Csókoltam mindazt, mi őrizte bódulatba kergető illatod.
De naivságom, mi oly gyermeteg, ki nem ismeri a határt, se a szép szót.
Magasra emelkedtem, már-már túl magasra.
Ott, ahol már a madár se teszi tiszteletét, csak a nap áll egymaga, és vakítja elmém.
Csoda volt mindez, bárhogy is lett.
Zuhanni innen nem akartam, mert újra felegyenesedni nem egyszerű.
De mindenből, s mindebből tanul az ember.
Az élet tényleg rövid, de egyedül hosszabb.
De vele, vagy veled se lesz örök.






Nem megy nélküle

Vártam valakit, várok valakit, várok még mindig bárkit...
De ameddig csak várok és csak várok, az élet lepereg előttem.
Mert lehet, hogy egyszer eljön, de lehet, hogy soha nem ölelem át.
Mert lehet, hogy soha nem is járt nekem, vagy csak elmém mondatta ki ajkammal.
Soha nem volt rá szükségem...
De akkor miért érzem, hogy ami eddig fal volt előttem, az most híd lenne lelkemnek,
Mert csak vele menne, érte tenném, mert nem megy nélküle.

Tisztem és műveim vegyülete





,,Csalás lenne e ,más műveiből ihletet nyerni ? 
Kezeim áldást nyernének,a szemek árnyékaiban ? 
És akit a költészettel hozz össze az alkalom,nem veti meg műveimet.




Kedves olvasó!

Tisztemről és műveim vegyületéről, nehezemre esik beszélnem.

Mert minden betűm, és a velük járó mondanivalóm.

Sokszor a szemnek, hiányban tetszetősek

Ezért a hibáért, mi műveltségem torszülőt gyermeke.

Kérlek, bocsássatok meg!




,,Az élet,és vele minden érzés

Mit szívem,vagy elmém kívánna

Túl sok,vagy túl kevés ....."





,,Hiszen mi is az ember?
Csupán por és egy mély lélegzett.
Eldobni talàn ezért sem nem kàr.
Létet és a tudatot,mi még oly gyermeteg..."



Álmaim bús lapjaiban

A régi lélek még néz rám éj sötétén.
De ébredek, s hangját már nem hallom a mélyből.
Nem siet hozzám káprázatos éjből.
Dallama nem simítja meggyötört testem.
S szavai, mik oly pajkosak, nem sietnek szívemig!

Ó, te régi rózsa, fonnyadsz már!
Álmaim bús lapjaiban, hol már nem csókolnak régi versek.
Nem járok már ott, ahol csak ő talált.
Hol keskeny hidak pillérjei dőltek össze.
Nem maradt semmi, mi a múltba elvezessen!
Hozzád, rég múlt életem!