Álmaimban nem létezik már az ősvény.
Sajnálom, de rég nem vezet vissza, már semmi se!
A köd karjaiba veszett, gyenge emlékezetem.
Drága hű eszményeim, mik megtörtek elmémben.
Velük a fény és a színek, hunytak ki végleg.
Bevallom, derengett nekem sok minden agyamban!
Rímek, csókok és illatok, mik felruháztak ihlettel.
Papirra vetettem mind azt, mit elmém, kezeimnek engedett.
De szavaim tiltakozván dadogtak, hangom mindig mozdulatában.
Este jön mindig, mert a nap is pihenni jár!
Bámultam a magányba, a felhőket messze fent.
Hogy tűnnek el, messze a végtelenbe.
Tudom elvesztem, mint az ember mögött az éden!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése