Költőnek teremtett az élet

Költőnek teremtett az élet ! 

Írok! Mikor a bánat háborgatja lelkem.

És a férgek emésztik testem belülről.

Írok csak! Mert vigasztal az a tudat, hogy költőnek teremtett az élet.

Tudom a szenvedés lesz az az út, hol majd tollam koptatom.

Keserves, csóktól mentes szenvedésem.

De tűröm e sorsot, és nevelem lelkem.

Hisz soraimban ott bujkál az a csepp, mi enyhíti fájdalmam 

Tudom, el fognak feledni, nevetni fognak rajtam! 

De nem fogok sírni, átkozni mind azt mi teremtetett.

Mert a 4 fal mélye majd eltemet. 

És megvéd mind attól, mi kiontotta lelkem.

És talán, a jövendőbeli szebb időkben.

Mikor majd az az eszme szárnyal, mit én bátran követtem.

Megemlékeznek rólam, azok kik látták és tanúi voltak.

Mennyit tűrtem, és mennyit szenvedtem!

Férfit teremt

Múzsa teremti a férfit ! 

Emlékszem, már láttalak! 

Nagyon régen és nagyon messze, de még milyen messze!

Nem tudtam a neved, talán nem is volt neked.

De emlékszem, hogy akkor milyen szomorúan .

Váltam el tőled, és láttalak utoljára! 

Évek sétáltak el és engedték el kezem. 

Emlékeimből, bocsáss meg nekem szívem, de lassan elfakultál

Arcképed az álmaimban, lassan elhomályosodott.

Fénylő hajad, bársonyos vállaid íve, elsuhant.

Bevallom bánom, hogy akkor nem rohantam utánad! 

Ragadtalak volna el, az élét sötét erdejéből! 

Mert most, újra izgatottam ejtem a neved ki.

Egyre jobban reszketek, tekinteted láttán.

Mert már tudom, te vagy a sokból az az egy! 

Ki ifjúságom bolondságából, férfit teremthet!

Hidd el nekem szívem, nincs minden veszve! 

Mert ami egy kicsit is elveszett, most újra érzem! 

Újra itt vagy velem, és újra itt élsz bennem! 

Minden nem hozzád szólt szavamban.

Minden levelemben, mit nem mert kezem elengedni.

Az egész életemben, mit nélküled éltem! 

Örök hódolattal !

Én itt,te ott ....

Én itt, te ott ! 

Kedvesem, levelem nem tudom hol is kezdjem.

De talán élek, a lehetőséggel és a legelején.

Mély lélegzetet veszek, és elmondom mi is nyomja lelkemet

Régóta nem írtam neked, nem voltam hű az emlékedhez.

Remélem sok mindent láttál, és csodáltál.

És a csillagok zenééit, te is dalolod már.

Bevallom, hiányzol, és vágyom rád.

Tudom, érzem, hiszen olvasom, hogy te is.

Minden leveleden ott pihen csókod mintája

Ami arcom kényeztette, áldottam azokat a perceket

Mint mikor, a partra mentünk, mit annyira szerettél

Összebújva néztük, ahogy a hajnal, darabokra hasad

Talán ez az a emlék, mi örökké lelkembe éget.

Ott ülni reggelig, és a nappal ébredni,látni téged ahogy ragyogsz

Bevallom mindig újra és újra szerelmes lettem beléd.

Ha hiszed kincsem, ha nem.

Ahogy ebben a percben is, csak te vagy szívem foglya.

S remélem, maradtam én is a te börtönöd foglya.

És tényleg sajnálom, hogy így alakult.

Te a világ egyik pontján, és én a másikon.

De mi még is küzdünk, és harcolunk.

Hiszen ott a fogadalom az ujjadon.

Mi két eskü, pecsételt meg örökkön örökké.

És nem akarom, hogy másnak valaha is kimond azt az egy szót.

Pedig tehetnéd, és minden jogod meg lenne hozzá.

Hiszen én itt, te ott.

És talán ezért nem írtam,sokáig.

Mert, azt akarom hogy boldog legyél,és csodáld a világot.

Úgy ahogy én láttalak, és szerettelek ! 

Tényleg sajnálom, tudom bolond voltam.

Egyedül dönteni kettő sorsról, a legnagyobb balgaság.

Remélem egyszer megbocsájtasz, és vissza írsz,

És újra csókod nyoma fogja díszíteni leveled peremét .

Férjed !!! 

Apránként

Apránként

,,Egyedül, mindig egyedül bolyongani a világban... Ez lenne a reám kiszabott életforma? ... Saját otthon, néhány jó barát hiányát érzem. Sokszor lehetetlennek tűnik így tovább élnem. Lesz-e, és ha igen - hol lesz az én igazi otthonom?"

,,Szépen apránként falat építettem magam köré. mögötte bánatommal s haragommal, kéz a kézben jártam, és keltem. barátnak neveztem őket,hiszen mikor mindenki elhagyott ők adtak ,s vették el erőm. most még is azt érzem, mit kínok között építettem, olyan betegséggel mit ember meg nem érthet. összeomlik dicső falam s vele kitárulkozik minden, minden ami az én életem!''

,,Bár hányszor adtam fel ezt a létet, még is mosollyal az arcomon ültem a pokol tornácán, mert tudom, hogy bármi volt s bármi lesz. saját szememben, az időm végéig, ember maradtam köztetek."

Drága hű eszményeim

Álmaimban nem létezik már az ősvény.

Sajnálom, de rég nem vezet vissza, már semmi se!

A köd karjaiba veszett, gyenge emlékezetem.

Drága hű eszményeim, mik megtörtek elmémben.

Velük a fény és a színek, hunytak ki végleg.

Bevallom, derengett nekem sok minden agyamban!

Rímek, csókok és illatok, mik felruháztak ihlettel.

Papirra vetettem mind azt, mit elmém, kezeimnek engedett.

De szavaim tiltakozván dadogtak, hangom mindig mozdulatában.

Este jön mindig, mert a nap is pihenni jár!

Bámultam a magányba, a felhőket messze fent.

Hogy tűnnek el, messze a végtelenbe.

Tudom elvesztem, mint az ember mögött az éden!

Légy átkozott !

Légy Átkozott ! 


Értem,és tudom jól ! 

Te voltál, ki megölted mámorom ! 

Egy szürke, bár csak emlékeznék, melyik borult napomon.

Karcoltad a verseim,elfáradt agyamba.

Közben éreztelek ,fájdalmam ölében ! 

Te voltál a borban, mi eltaposott a porban !

Mit adott az ég, szerény életemnek.

Azt mohon el is vetted ! 

Átkozott legyen a levegő, mi életben tart.

Hiszen te vártál a fényben.

 Közeledben lett minden rémisztő, és hithű az élethez.

Elborult és mezítelen szívemre,vöröslőn vésted be, a neved.

 Ébredtem, és te ott álltál ! 

Torkomra szorítottad mocskos kezed.

Megismertelek, hát végre! 

Ezen a napon, mit az élet került.

hol a bús őrületnek ívén, áldoztam fel mindent.

És indultam veled, indultam a halálba.

Szavaim kósza ütemére, verted csendesen a taktust.

De mikor megunod, csupán majd egyszer sújtasz, fejem peremére!

És kioltod, az örök fájdalmam az életem

Mit te gyötörtél, kényed kedved szerint.

Légy átkozott ! 

Mindig írtam !

Nagyon sokat írtam mindig is.

Régi verseim zőme hibás,de soha se akartam átírni őket.

be mutatnak egy életet,egy kort..

mit átéltem,és be vallom és lássátok még mindig élek.

 

Mersz-e még angyalként ártani?

Szívem összes kihűlt dobbanásával köszönöm neked!

Hazug mosollyal tapostál mindig a szívembe!

Miért beszéltél mindig a hűségről nekem?

Emésztő gyötrelmem miért lett víz a lelkednek?

Miért csak a te emléked munkál az eszemben?

Kérlek, mondd meg, emléked hogy felejtsem el?

Miért beszéltél tengernyi vágyról, érzésről?

Miért állt jogodban eltaszítani mindettől?

Mered-e még ezeket az érzéseket a szádra venni?

Még mindig mersz csókkal fájdalmat okozni?

Igéző szemeddel kedvesen újra hazudni

Mersz-e még angyalként ártani?

Én visszafogom kezed

Álmaidban is harcolsz az emlékeiddel.

Visszatérő, átkozott rémálmok ezreivel.

Újra és újra látod, s átéled őket.

Bőrödön ugyanaz a kés váj sebet.

S mindig ugyanaz a hang szól közbe.

Mert én mindig itt leszek s vigyázni fogok rád!

Minden percben, órában s éveken át!

És ha éjjel mégis felébrednél, én itt leszek.

Bármi történjen, én visszafogom kezed!

Letörlöm könnyeid, s megsimogatom arcod.

S újból eléneklem neked azt a dalt, mitől elalszol.

2011. augusztus 25.

Fertőző gondolatok

Álmomban ott rejtőzött a halál.

Kísértet, míg az óra meg nem állt

Végtelen mezein, már teljesen egyedül

Emberből lettem porrá, hát ebbe került?

Számtalan lélek, elfelejtett baráti arcok

Kiket újra, ismét viszont látok

De a hangjukat még sem hallatják

Megvető tekintettel néznek rám

Látom a szemükben, gyávának tartanak

Amiért ők egész életükben öltek volna

Én azt eldobtam, egy gondolat alatt

Mély sebek, melyek az évek során elfertőződtek

Gyötrő kínok melyek idáig üldöztek

Évek fényképei melyet az idő összetépett

De még is egy-kettőt magamon viselek

Szoba mely minden álmom börtöne volt

Áthatolhatatlan ajtó, mely mindig előttem volt

Beletört kulccsal, zárt el előlem mindent

Hallgatózó falak, kik visszamondták verseimet

S kijavították minden egyes, kusza gondolatom

Ihletet nap mint nap, órákon át adtatok

De bocsássatok meg nekem, amit most teszek

Egyszer bocsássatok meg, Isten veletek

Vérrel írt, dadogó sorok

Depresszív, képszerű gondolatok

Elhalt lélek, gyerekes beteges elme

Remegő kezek, halva született könnycseppek

Utolsó vers, amit elnyel végleg az idő

Vers, ami a halállal lesz, lett egyenlő

Rejtvény egy versben, sorok között utalás

Egy szó, 5 betűből, amit biztos kitalálsz

Előző versszaktól eltérve, máshogy írni,

Beletörődni a sorsba, utolsó perceket kiélvezni

Álmomban éltem, most élve haldoklom

Remélem segítettem, s most már kitalálod

Egyszerű pár soros vers, csak szavak

Szavak, melyek érzelmet tartalmaznak

Egy-kettőt te is értesz, de a többit nem

Nem is fogod soha, mert nem értheted

Ez jutott, ez is marad meg örökre

Tetszik vagy nem, ez jutott nekem

Számtalan emlék, egyetlen egy vágásban

Vércseppek a padlón, örökre ott is maradnak

Mert nem kértem sokat, soha sem kértem sokat

Csak egy életet, egy embert, akit szívembe zárhatok

De még is pokol lett minden, de már vége

örökre befejezem, végleg a végére értem

Hinni már nem lehet

Élet, amit odaátról könnyebb, szebb.

Álmok, amik ott már nem ölnek meg.

Érzések, amik ott már nem kísértenek.

Szív, ami érez, de végleg halott lesz.

Soha többet nem dobban, egyet sem!

Halva született ötlet volt, ez az élet.

Pillanat lesz, de mégis örökké tart.

Elmúlik minden, de egy emlék mégis marad!

Csalódni egy életben, ami szépnek tűnt.

De mégis minden varázsa, hirtelen eltűnt.

Hiszen képes elmúlni minden hirtelen.

Még az is amit, szépnek hittél egyszer régebben.

De hinni már nem lehet, nem tudok.

Ítélj el, vess meg, ha gondolod.

Nekem sem ez volt, minden álmom!

És hiszed vagy nem, minden nap bánom!

De visszaforgatni, az időt már nem tudom.

Talán már beletörődtem, talán nem akarom?

Búcsúztam százszor, búcsúztam ezerszer.

Rengeteg búcsúlevél, elrejtve szekrényemben.

Most mégis előkerült mind, az összes.

S most bővül egyszer, még eggyel.

Mindig csak egyetlen egy lökés kellett!

Soha több, csak egyetlen egy, csak egy.

Minden percben, ezer könnycsepp

Minden percben, ezerszer halok meg

Mindig ezerszer, bánom meg ezt az életet

Minden percben, ezerszer adom vissza neked

Mert nekem soha többet, soha már nem kell

Kérlek, vedd vissza, kérlek, vedd vissza örökre

Két kezemben nyújtom át, az életem

Vedd vissza, vedd el tőlem végleg

Csak nyúlj érte, vedd vissza, ahogy adtad

Örökre tiéd, örökké maradjon nálad

Mert nekem soha többet, soha már nem kell

Kérlek, vedd vissza, kérlek, vedd vissza örökre

Mindig ezer levél, benne ezer sor

Minden egyes sorban, több millió ok

Több millió ok között, egy-egy szó

De a szavakból mondatok, végén a pont

Mert nekem soha többet, soha már nem kell

Kérlek, vedd vissza, kérlek, vedd vissza örökre

Hiszen mindennek, vége lesz egyszer

És ha most kell, akkor kérlek, legyen

Mert jobb soha nem lesz, soha nem lesz

Kérlek, engedj elmenni, legyen örökre vége

Mert nekem soha többet, soha már nem kell

Kérlek, vedd vissza, kérlek, vedd vissza örökre